Az antwerpeni Jan Kempenaers fotós bődületesen nehéz feladatra vállalkozott, olyanra, amire csak kevesen lennének képesek és türelmesek: fejest ugrott a balkán legeldugottabb részeibe, és három éven át ott is maradt. Hogy aztán ezek a fáradságos utazgatások kitermeljék a maguk gyümölcsét:
A hatvanas-hetvenes években épült Spomenikek, ahogy szerbül hívják őket, Tito uralma alatt épültek, és igazán fenyegető alkotások: olyanok, amiket sehol máshol nem látunk, még a mi különlegesnek hitt szombathelyi felszabadulási emlékművünk is egy szürke kisegérré törpül mellette.
Ökölbe szorult betonkezek, amik kinyúlnak a földből, űrkabinszerű kőemelvény, sziklák, amikből mintha egy geometrikus véső faragott volna le nyílegyenes darabokat – letaglózó:
A semmi közepéből emelkednek ki, teljesen oda nem illően – Kempenaers pedig lefotózta őket. Pedig nem dokumentarista fényképész, ellenben valami újat akart megmutatni, márpedig ezeket az elrettentően masszív alkotásokat nem nagyon láthattuk még így. Viszont azonnal felidézik az acélkeménységű rezsimet, amit még ellenségeinknek sem kívánnánk.
Tito egyébként azért is emeltette őket, mert az egybefogott Jugoszláviában nem akarta külön kitüntetni egy-egy adott etnikumhoz tartozó emberét, nehogy ez gondot okozzon, mondjuk egyszer egy bosnyák ezredest, aztán egy szerb háborús hőst – ezért inkább erre esett a választása, mert ez nem adott emberekre vonatkozik, viszont bárki elhűlhet a monumentalitásuktól.
Érdekes viszont, hogy a helyiek állítólag nem értették a fotóst: Kempenaers szerint őrültnek hitték, és olyanokat mondtak, például egy horvát magazinban, hogy „ez a bolond európai fickó idejön, és képeket készít a mi elfeledett múltunkról… ami nagyon, nagyon furcsa.”
Pedig egyáltalán nem az: a Spomenikek lassan leépülnek, húgyszagot árasztanak és graffitik borítják őket, de végre akadt valaki, aki megőrzi őket az utókornak.
(via)
Legutóbbi hozzászólások